Epilógus

Sziasztok!

Megérkeztem a történet lezárásával. Köszönöm, hogy ennyien követtétek végig a történetet. 
Remélem mindenkinek tetszett és sikerült vele maradandó élményt szereznem nektek.
Köszönöm szépen minden véleményt, pipát és feliratkozót.

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nicole

- Készen vagy? - a fésülködő asztal tükrében Tia izgatott alakja tűnt fel, míg gyönyörű lime zöld színű földig érő ruháját igazgatta. Talán izgatottabb volt jelent pillanatban, mint én magam. Végig néztem rajta és el kellett ismernem, hogy ez a ruha teli találat lett. Már akkor ott a boltban mind a ketten egyszerre szerettünk bele ebbe a félvállas kialakítású, élénk színű koszorúslány ruhába. Tiának csodálatosan állt, kiemelte a főbb vonásait és még gyönyörűbbé tette, ha ez még lehetséges lett volna.

- Igen. - kissé bátortalanul szólaltam meg és a hangom is eléggé gyengére sikeredett. Nem féltem az esküvőtől, de rettenetesen izgultam miatta. Folyton az járt a fejemben, hogy a sorok között elesek és mindenki rajtam fog nevetni. Ehhez hasonló orbitális baromságok jutottak eszembe órák óta megállíthatatlanul.

- Nem volt túl meggyőző. Minden rendben van? - tudtam, hogy gyanakszik rám, akkor is, ha semmit sem tudott az engem legjobban aggasztó dologról, ami egy hónapja foglalkoztatott nap, mint nap.

- Persze, csak izgatott vagyok, ennyi az egész. - nem volt itt az alkalma, hogy elmondjam neki a teljes igazságot, még puhítanom kellett saját magamat is, mielőtt bárkinek elmondanám az életem eme hatalmas mérföldkövét.

- Akkor jó. Lényegében, csak azért jöttem, hogy szóljak, alig maradt tíz perced a kezdésig.

- Köszönöm. Készen vagyok, ha gondolod mehetünk is. - néztem meg magam utoljára a tükörben, majd felálltam és mosolyogva fordultam a legjobb barátnőm felé. Átnyújtotta a mellette található üvegasztalról a hatalmas vörös rózsa és fehér orchidea kombóból álló csokromat, ami csepp alakúra volt kialakítva. A virágkötő teljesen eltalálta az elképzelésemet vele. A többi dekoráció tökéletességét, csak remélhettem, mert a fogadás helyszínét nem volt alkalmam ellenőrizni. De Tia szerint, minden olyan, amilyennek elképzeltem.

Mire kiértünk a templom azon részére, ahonnan indulnom kellett, valóban megszólalt a szokásos dallam, ami a bevonulást jelezte mindenki számára. Tisztán hallottam, ahogy mindenki egyöntetűen felállt. Éreztem, hogy valaki belém karol és lágy szavakat suttog a fülembe.

- Mehetünk drágám? - apukám ismerős és megnyugtató hangja ez alkalommal is használt és szinte azonnal béke honolt bennem. El sem tudom mondani, hogy mennyire boldog vagyok attól, hogy ma itt van velem. Eleinte kérdéses volt, hogy eljön-e, mert a munkája nem sok szabadidőt biztosít neki.

- Mehetünk. - ismételtem el, majd az ajtó felé néztem, ahonnan a zene szűrődött ki. Mire oda értünk az ajtót már kinyitották nekünk, így gond nélkül léptem be a hatalmas térbe, amit a templom belseje takart. Azonnal Harryre koncentráltam, aki elegánsan, öltönyben állt az oltár mellett és le sem vette rólam a tekintetét. Egy pillanat erejéig magamra néztem. Nagyon reméltem, hogy tetszik neki a ruhám. Nem fehér ruhám volt, ahogy az általában szokott lenni, hanem pezsgő. Ezt az árnyalatot sokkal inkább a magaménak éreztem. Fazonra sellő fazonú volt a ruha kialakítása. Szív alakú dekoltázsa volt és fűzős, ami kiemelte az alakomat. A felső részén égkövek díszítették, az alja pedig egyszerű és letisztult volt.

Alig vártam, hogy végre mellé érhessek és összekössük az életünket végleg. Az emberek körülöttem mind mosolyogtak és láttam az arcukon, hogy őszintén örülnek nekem és a döntésemnek. Az utolsó pár lépésnél, csak Harryt tudtam nézni, senki mást. Kinyújtotta a kezét felém, amikor már csak alig egy méter volt közöttünk. Könnyedén csúsztattam a kezem az övébe és mosolyogva fordultunk a pap elé, aki majd összead minket.

- Gyönyörű vagy szerelmem. - suttogta a fülembe, amitől végig futott a hátamon a hideg.

- Köszönöm. - válaszoltam neki gyorsan, majd a pap felé vezettem a tekintetem, aki belekezdett a szokásos szónoklatába.

- Köszönöm mindenkinek, hogy ezen a csodálatos júliusi napon eljött, hogy megünnepeljük együtt Harry és Nicole házasságkötését. Isten színe előtt fogadtok most házasságot, hűséget egymásnak. Megkérnélek titeket, hogy olvassátok fel egymásnak az eskütöket. Nicole. - remegő kezekkel néztem Harryre, aki mosolygott, ahogy tudatosult benne, hogy a vele kapcsolatos érzéseimet fogom megvallani neki.

- Sokszor hallottam, hogy az embernek, csak egy igaz szerelme létezik, akivel tökéletesen kiegészítik egymást. Egy lélek két fele, két különálló testben. Számomra te teljesíted meg ezeket. Már az első találkozásunkkor tudtam, hogy valami összeköt veled. Éreztem minden együtt töltött pillanatban, de főként akkor, amikor külön voltunk. Mindig veled akarok lenni, egy percre sem válnék el tőled többé, ha nem lenne muszáj bizonyos dolgok miatt. Te mutattad meg nekem, hogy mi az a szerelem és ezért hálás vagyok neked. Szeretlek. - szinte sírva mondtam végig a mondandómat, főként akkor, amikor láttam, hogy az ő szeme is könnybe lábadt. 

- Harry. - szólította a pap most őt.

- Nicole talán nem mondok azzal újat, ha bevallom, hogy nem számítottam rád. Egyszerűen, csak besétáltál az életembe és minden felforgattál körülöttem fenekestül. De talán ez a zűrzavar az életem egyik legjobb dolga. Eleinte küzdöttem azzal, hogy szeresselek, mert nem volt helyénvaló a kapcsolatunk. Nem lehettem veled. De végül az élet megkegyelmezett nekem és a javunkat szolgálta. Akkor ott, megfogadtam, hogy soha többé nem engedlek ki a kezeim közül. Kapaszkodom beléd és bármerre is mész, én hűen követlek téged, mert teljes szívemből szeretlek, amíg csak élek. - most rajtam volt a sor, hogy sírjak. Annyira kedvesek voltak a szavai és ami még inkább hatott rám, az őszinteség.

- Köszönöm, hogy elmondtátok az eskütöket. Kérném a gyűrűket. - ekkor az egyik oldalról behozták a két gyűrűt. - Nicole Montez elfogadod hites férjedül Harold Edward Stylest?

- Igen. - óvatosan csúsztatta a gyűrűs ujjamra a kicsi arany gyűrűt.

- Harold Edward Styles elfogadod hites feleségedül Nicole Montezt?

- Igen. - szinte szabályosan szálltam a boldogságtól a válasza hallatán.

- Férj és feleségnek nyilvánítalak titeket isten színe előtt. Megcsókolhatod a menyasszonyt.

***

Már magam sem tudom, hogy hány fotózáson jártam eddig az életemben. Amióta az eszemet tudom csak a modellkedés érdekelt. Sokan mondták, hogy nem vagyok elég jó és adjam fel. Mások szerint csak fotó modell válhat belőlem és semmiképpen sem fogok a kifutó közelébe sem kerülni. Rengetegszer fel akartam adni a dolgot. De valahogy mindig ide lukadtam ki. Ez vagyok én. Nicole Montez a modell. Az egyik legsikeresebb modell a szakmában. Csak a végére értem és valóban sikeres voltam a munkámban, de a legnagyobb kincsem, mégis a férjem, Harry Styles. Többet nem is kívánhatnék, talán csak annyit, hogy hosszú és boldog életet élhessek azzal, akit szeretek.

49. fejezet - Végső állomás!

Sziasztok!

Meghoztam az utolsó fejezetet, remélem mindenki várta már.
Ezek után az 50. lesz a történet epilógusa!
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket!

Esther xx
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nicole

A mai napon mindenre számítottam, csak Harry érkezésére nem és arra, hogy alig pár óra leforgása alatt előttem fog térdelni egy nyitott égszer tartó dobozzal a kezében, amiben egy csodás gyűrű pihen. Azonnal a szám elé kaptam a kezeimet a nagy döbbenetet ezzel némiképp leküzdve. Nem hittem a szememnek, nem gondoltam, hogy Harry lánykérésre adná a fejét, főleg nem azok után, ahogy bántam vele. Alig két perce békültünk ki és ő már is kész feltenni a nagy kérdést. Én készen állok válaszolni rá?

- Úr isten. - préseltem ki magamból némi kinyilatkoztatást a helyzettel kapcsolatban, mert tudtam mondanom kell valamit, le kell ezt az egészet reagálnom valamilyen formában.

- Tudom, hogy ez túl korainak tűnhet a számodra, de én szeretlek, teljes szívemből. - fogta meg az egyik kezemet, miközben a szemembe nézett. Nehezemre esett visszatartani a könnyeimet, amik az öröm egyértelmű bizonyítékai voltak. - Az első pillanatban, ott, akkor a bárban, tisztában voltam vele, hogy kellesz nekem és minden áron arra fogok törekedni, hogy az enyém legyél, hogy méltó legyek hozzád. Amikor elküldtél már akkor tudtam, hogy te más vagy, különleges, nem tucat, sokkal inkább egyedi és lemásolhatatlan. Aztán a sors furcsa fintoraként kollégák lettünk, ami egyben volt áldás és büntetés is. De végül csak leküzdöttünk minden akadályt, amit elénk sodort az élet. Nem tudok nélküled élni és nem is szándékozom egy percet sem nélküled tölteni többé. Így hát Nicole Montez megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz?

Ebben a pillanatban folyt végig az első könnycsepp az arcomon utat törve a többinek, amik gond nélkül követték is. A sírástól nem tudtam megszólalni és Harry arcát is alig láttam. Remélem, hogy nem fogja félreérteni a reakciómat.

- Mi a baj kicsim? - emelte egyik hatalmas tenyerét az arcomhoz és általa semmisítette meg a vizes cseppeket.

- Megleptél, ennyi az egész. - mosolyodtam el a boldogságtól.

- Megijesztettél. - nézett egyenesen a szemembe gyönyörű smaragd szín szemeivel.

- Ne haragudj, nem állt szándékomban.

- Szóval, mi lenne a válaszod az elhangzott kérdésemre? - melegséggel töltött el az a mértékű remény, ami a szemeiben tükröződött rám.

- Tudod, hogy szeretlek és boldogan hozzád mennék. Szóval igen. - alig fejeztem be a mondandómat, már is a karjaiba kapott és magához szorított, annyira, hogy az még ne okozzon nekem semmiféle fájdalmat. Ajkai kínzó lassúsággal közelítettek felém, majd megadta az édes beteljesülést, amikor érintették az enyémeket.

- Gyerekek minden rendben van? - ebbe a jelenetbe sétált bele anyám, aki végül kikerekedett szemekkel bámult ránk.

- Természetesen. - válaszoltuk egyszerre Harryvel, mire mind a hárman nevetni kezdtünk az összehangoltság miatt.

- Jól látom, hogy kibékültetek? - anyám reménykedő pillantása mindent elárult, valóban kedvelte Harryt ilyen rövid időn belül is.

- Igen. - néztem vissza rá és nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el.

- Miért mosolyogsz olyan furcsán?

- Nem mosolygok én furcsán anya. - tettem rá még egy lapáttal neki, csak hogy húzzam egy kicsit az agyát.

- Persze, na ki vele mi folyik itt? - türelmetlensége egyértelműen észrevehető volt.

- Semmi, csak eljegyeztek. - mutattam fel neki a kezemet, amin a gyűrű pihent.

- Micsoda? - döbbenten kapta el a kezemet és azonnal a gyűrűt kezdte el tanulmányozni rajta.

- Megkértem a lánya kezét. - erősítette meg Harry is a lánykérést.

- Jól meggondoltátok ezt? 

- Igen, meg anya. - nem hazudtolta meg magát mondhatom.

Nem szerettem ezt az oldalát, annyira negatív és kételkedő tudott lenni. Tudom, hogy ez elég elhamarkodott döntésnek tűnhet, de attól, hogy eljegyeztek nem fogunk holnap a templomba rohanni és összeházasodni. Mindennek meg van a maga ideje és ennek még biztosan nincsen. De nagyon örülök neki, hogy Harry ennyire komolyan gondolja velem a dolgokat, főleg annak függvényében, hogy alig vagyunk együtt egy éve. Biztos, hogy nem gondoltam, hogy ő a múltját tekintve egyáltalán eljegyzésre adná a fejét, de hát kellemesen kellett csalódnom. Egy a lényeg, hogy boldogan fogom örökre összekötni vele az életemet, gondolkodás nélkül fogom kimondani azt a bizonyos boldogító igent.

***

Körbevezettem Harryt a lakásban és mindent megmutattam neki a városban. De talán legjobban mégis a kis parkot szerette, ami a házunk mögött terült el. Egész este kint ültünk és mindent alaposan átbeszéltünk. Az elmúlt pár különtöltött napot, hogy mennyire nehéz volt és fájdalmas mindkettőnknek. A félreértést, hogy akkor tulajdonképpen mi is történt annál a bizonyos jelenetnél. Hogy Miranda milyen szépen manipulálta az egész napot, csak azért, hogy nekem keresztbe tegyen és visszaszerezze Harryt. Bár, ha engem kérdeztek, akkor a visszaszerzés nem komoly, csak nem tudja elviselni, hogy a volt vőlegénye mással boldog, ami mellette soha nem volt igazán. Egyedül az elrohanásom miatt aggódtam továbbra is, hisz ott hagytam mindent. Lehet, hogy már nincs is meg a munkám vagy egyikünké sem, ha azt nézem, hogy mindenki előtt estem neki. Nyilván már az egész cég tudja, hogy intim kapcsolatot ápolunk. Nagyon elszúrtam a dolgokat.

- Mi aggaszt szerelmem? - az önmarcangolásomat az érdeklődő hangja zavarta meg.

- Igazság szerint a munka. - fordultam felé, míg ő érdeklődve tekintett rám vissza.

- Mi van a munkával?

- Én is pont ezen gondolkozom. Eljöttem, ebből bizonyára származik valamiféle következmény. - ha kirúgnak sosem bocsájtanám meg magamnak, akkor elveszíteném az álmomat.

- Bejelentettem a cégnél, hogy két hét szabadságra megyünk mind a ketten. Húzták a szájukat kissé, mert pont most vannak a divathetek, de megértették, hogy nagy volt a hajtás és szükségünk van a pihenésre, hogy utána újult erővel vághassunk bele ismét. Persze a kapcsolatunk miatt kaptam némi fejmosást, de mivel elég magas pozícióban vagyok, így nem tehetik meg azt a luxust, hogy kirúgjanak.

- Kirúgtak volna, ha nem vagy fontos a cégnek?

- Nem tudom, ma már nem olyan időket élünk, hogy a munkahelyi viszonyok miatt kirúgjanak bárkit is, de sosem lehet tudni. - vont vállat.

- Azért remélem, hogy senki nem fogja azt gondolni, hogy csak azért alkalmaznak olyan sok helyen, mert a barátnőd vagyok. - sóhajtottam fel.

- Természetesen nem, de nem a barátnőm vagy többé, hanem a menyasszonyom.

- A menyasszonyod.

48. fejezet - Ha nem próbáltam volna meg, már rég veszítettem volna!

Sziasztok!

Meghoztam az új részt, remélem mindenkinek tetszeni fog!
Jó olvasást hozzá!
Várom a véleményeket!

Esther xx
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry

Hirtelen felindulás volt az egész, de már nem tudtam visszakozni. Csak kipattant a fejemből ez a képtelen ötlet és azon kaptam magam egyik pillanatról a másikra, hogy fejvesztve próbálom kideríteni Nicole pontos címét. Szerencsémre Tia tudta, hogy hol lakik és mivel ő nem hitte el, hogy megcsaltam őt, így segített nekem minden kérdés nélkül. Hálát is adtam istennek a dologért, mert most egy újabb csatára volt legkevésbé szükségem. Alig vettem észre azt a több órás repülőutat, mert annyira járt az agyam, hogy miként is hódíthatnám őt vissza magamhoz. Egy nappal korábban, amikor abba hagytam a nem éppen férfiasnak mondható siránkozásomat utána, rájöttem, hogy nem fogom annyiban hagyni ezt a dolgot, nem fogom hagyni, hogy a kapcsolatunkat csak így lezárja, főleg nem egy hülye félreértés miatt. Mindenemmel azon leszek, hogy helyrehozzam és meggyőzzem őt a valóságról.

Viszont, ahogy a házuk ajtajában álltam és a házszámot néztem, ami stimmelt a kezemben szorongatott papíron lévővel, a bátorságom csak úgy tova szállt. Nem mertem felemelni a kezemet és bekopogni az ajtón, vagy megnyomni a csengőt. Egyszeriben minden erő kiszállt a testemből és moccanni sem tudtam a legkisebb mértékben sem. Viszont tudtam, hogy nem lehetek beszari, hisz, ha nem próbálom meg már alapból veszítettem és inkább bukjak el annak tudatában, hogy én mindent megtettem a győzelemért. A csengő megnyomása után kicsivel, már nyílt is az ajtó és Nicolehoz a megszólalásig hasonlító nő nyitott ajtót. Most már értettem, hogy kitől örökölte a szépségét.

- Segíthetek? - vélhetően nem tudta, hogy ki vagyok.

- Igen, én Harry vagyok, Nicole barátja. - eléggé dadogva ejtettem ki a szavakat, de ez érthető volt azt tekintve, hogy mennyire féltem az anyja reakciójától.

- Te vagy Harry? - mért végig alaposan.

- Igen. Szeretnék beszélni a lányával, ha lehetséges. - reméltem, hogy nem fog üvöltve elküldeni engem.

- Gyere beljebb. - állt el az útból, így betudtam sétálni a házba.

- Köszönöm, hogy beengedett. - fordultam felé, amikor az ajtó bezárult mögöttünk.

- Nem kell megköszönnöd. Ez a ti dolgotok nem az enyém és úgy gondolom, annyit megérdemelsz, hogy rendesen tisztázd magad. Ismerem a lányomat, tudom, hogy hirtelen haragú és képes felfújni a dolgokat. Volt kitől örökölnie.

- Hálás vagyok. - mosolyogtam rá.

- Gyere menjünk a konyhába, készítek egy teát. - indult el, bizonyára az említett helység felé.

- Az remek lenne.

Csak csendesen követtem őt, míg egyre több hasonlóságot fedeztem fel közte és a lánya között. Részben még a járásul is hasonlított, kifinomult volt és elegáns. Tetszett ez a kombináció mindig is.

- Na mesélj egy kicsit nekem Harry, hogy is volt ez a dolog? - szegezte nekem a kérdést, amikor átnyújtotta a csésze, még gőzölgő teát.

- Eléggé bonyolult. - néztem fel rá egy pillanatra.

- Fel tudom fogni, hidd el.

- Lényegében a volt menyasszonyom a hibás az összeveszésünkben. Tudta, hogy Nicole minket néz, mert ő állt az ajtóval szemben, így gondolta, hogy elszórakozik vele. Sosem szerette őt, szerintem féltékenységből, mert velem volt. Rám erőltette magát és sajnos Nicole pont abban a pillanatban nyitott be, amikor úgy tűnt, hogy kölcsönös a csók. Nem látta az elejét és a végét sem. Eszem ágában sem volt újra kezdeni az exemmel, mert a csalódás olyan mértékű számomra, hogy a mai napig sem sikerült teljesen feldolgoznom a történteket. És egyébként is szeretem Nicolet, nem vagyok hülye, nem akarom őt elveszíteni, pláne nem egy óráért. - tetszett, hogy türelmesen végig hallgatott engem és a süketelésemet.

- Egy biztos, hogy nem lesz könnyű dolgod az ő meggyőzésével. 

- Arra már rá jöttem. - mosolyodtam el.

- Viszont biztos jó pont lesz nála, hogy eljöttél idáig, csak érte. - valamiért jól esett, hogy biztatott.

- Gondolja? - nem igazán tudtam, hogy magázzam vagy tegezzem le, nem voltunk még annyira közvetlen viszonyban, így illetlenségnek gondoltam.

- Igen gondolom, de kérlek tegezz, nem vagyok azért annyira öreg. - örültem neki, hogy felajánlotta, sosem voltam jó a magázó viszonyban.

- Rendben.

Épp, hogy kimondtam hallottam a lépteket a folyosóról, így azonnal az ajtó felé kaptam a tekintetemet. Nicole döbbent arckifejezéssel állt velem szemben és láttam rajta, hogy képtelen most megszólalni. Sokkoló volt számára a jelenlétem bizonyára. Elindult felém, de alig két lépés után megtorpant és csípőre tett kézzel állt és az arca dühössé változott. Nem tetszett neki, hogy itt vagyok.

- Mit keresel itt Harry?

- Szerinted még is mit keresek itt? Nem hagytad, hogy megmagyarázzam a látottakat, így kénytelen voltam eljönni hozzád. - meglepődtem, hogy mennyire indulatos lett a hangom.

- Nem vagyok kíváncsi most sem a hazug szavakra. - akadt ki, ugyan azokat a szavakat hajtogatva, mint eddig.

- Mit akarsz megmagyarázni? Nem jó a szemem vagy mi? - egyszerűen sarkon fordult és hallottam, ahogy a bejárati ajtó becsapódott, ahogy kisétált rajta.

Utána kellett mennem, végre észhez térítenem, mert egy dologra nem voltam hajlandó, feladni. Nem fogom elveszíteni őt egy olyan dologért, amit meg sem tettem. A gyorsaságomnak köszönhetően még épp időben értem ki az udvarra ahhoz, hogy ne sétáljon el. Ahogy csak tudtam siettem és a kezét megragadva megállítottam őt.

- Állj már meg kérlek és most az egyszer hallgasd meg, amit mondani akarok. - éreztem én, hogy kiabálok, de nem dühből tettem, hanem kétségbeesésből.

- Hallgatlak.

- Köszönöm. Tudom, hogy amit láttál félreérthető volt, de kérlek hidd el nekem, hogy nem én kezdeményeztem azt a csókot és nem is akartam folytatni sem. Vissza sem csókoltam őt, az ég szerelmére. Azonnal ellöktem őt, de azt már nem láttad, mert elrohantál. Nem akarok attól a képtelen nőtől semmit sem. Neked kéne tudnod a legjobban, hogy mennyire megvetem őt, hisz ismered a legapróbb részleteket is a múltamból, abból, amiket velem művelt. Ha igazán szeretsz, akkor elhiszed azokat, amiket most mondtam neked, mert te is tudod, hogy mennyire szerelmes vagyok beléd. Csak mond azt, hogy hiszel nekem. - nem érdekelt, hogy könyörgök neki.

- Hinni akarok neked, de nagyon nehéz. 

- Tudom, de ha szeretsz, akkor elsiklasz felette. Sosem csalnálak meg, hisz nem akarlak elveszíteni. Te vagy nekem a világon a legfontosabb.

- Nem kellett volna ide jönnöd Harry. - most először mosolygott rám, így tudtam, hogy kezd megenyhülni.

- Dehogy nem, ha nem próbáltam volna meg, már rég veszítettem volna.

- Örülök, hogy eljöttél. Megígérem, hogy megpróbálom elfelejteni, de nem lesz annyira egyszerű. - annyira jól esett, amikor megfogta a kezemet.

- Megértelek.

- Gyere menjünk be. - kezdett az ajtó felé húzni.

Viszont nekem volt egy olyan ügyem, amit még meg akartam tenni. Ez az egész helyzet ráébresztett, hogy nem késlekedhetek, mert akármikor elveszíthetem. Meg kell tennem, amit akarok. Erre is igaz, hogy meg kell próbálnom, akkor legalább nem magamtól fogok veszíteni, félig győztes leszek.

- Várj. - szóltam neki, mire megfordult és láttam rajta, hogy teljesen ledöbbentette az a látvány, ami akkor fogadta. Nem számított arra a testhelyzetre, amiben talált engem. A szívem majd kiugrott a helyéről, amikor a szájához emelte a kezeit. Innen is láttam, hogy könnyesek lettek a szemei.

- Úr isten.