45. fejezet - Talán még sem az, aminek látszik?!

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt.
Remélem tetszeni fog!
Jó olvasást hozzá!
Várom a véleményeteket!

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry

A mai nap igazán húzósra sikeredett. Jelen pillanatban azt sem tudom, hogy hol áll a fejem. Korán reggel eljöttem otthonról, Nicole még békésen aludt, mikor elhagytam a ház küszöbét. Mondanom sem kell, hogy nem volt kedvem ott hagyni őt, mivel ma egész nap külön fogunk dolgozni, amit nem szeretek túlzottan. Főként azért, mert nem tudok rá figyelni és elvinni sem tudom a helyszínre őt. Nagyon remélem, hogy gond nélkül elfog találni a megadott címekre. Sajnos a nyelvtudás hiánya sem könnyíti meg a helyzetét. Folyton nyaggatom, hogy kezdje el tanulni, de nem igazán foglalkozik vele. Pedig nem is kéne tanárhoz járnia, hisz én könnyen megtudnám neki tanítani, mivel anyanyelvi szinten beszélem az olaszt.

A nap közepén rohantam át az egyik helyszínről a másikra, miközben egy kávét próbáltam úgy meginni, hogy közben nem borítom magamra az egészet. Kezdett elegem lenni az állandó rohanásból és, hogy semmi időm normálisan enni. Folyton gyors kajákat ettem, amiket hamar el lehetett fogyasztani két fotózás között. Tisztában voltam vele, hogy baromi egészségtelen, amit művelek, de nem tudtam mást tenni. Ez mind a munkámmal járt, áldozatot kellett érte hozni, hogy azt csinálhassam, amit szeretek. Néhány perces késéssel érkeztem meg és egyből be is vágtattam a kovácsolt vas kapun és a gyönyörű barokk épületbe sétáltam, ahol a következő fotózást tartottuk. A maradék kávémat szürcsölgettem, amikor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet. Nem tudom, hogy miért, de automatikusan húzódtam be az egyik sarokba, hogy a kellemetlen illető ne vegyen észre. Egy szőke nővel beszélgetett, bizonyára valami érdekfeszítő dologról. Össze-vissza gesztikulált és csapkodott a kezeivel. Igazán nem akartam a hallgatózó szerepébe kerülni, de hallótávolságon belül voltam.

- Most miről beszélsz? - mivel a hang nem volt ismerős, így gondoltam a szőke csaj kérdezett.

- Harryről beszélek, nem egyértelmű? - majdnem kiköptem azt a kis kávét is, ami épp a számban volt, amikor meghallottam a nevemet a szájából.

- De, hisz folyton róla beszélsz.

- Fogd be. - csattant fel szórakozottan Miranda és magam előtt láttam, ahogy vállon üti a csajt.

- Nem én beszélek róla napestig, szóval inkább te fogd be. - valahogy nem tetszett nekem a beszélgetés alakulása.

- Nem érted? Azt mondták, hogy ma itt lesz és sehol sincsen, pedig beszélni akarok vele. - kezdtem belátni, hogy a találkozás talán elkerülhetetlen lesz.

- Miért nem felejted már őt el Miranda?

- Mert egyszerűen képtelen vagyok rá. Még mindig szeretem őt. - szavai teljesen ledöbbentettek, konkrétan leesett az állam. De érdekes mód, semmiféle hatással nem voltak rám az elhangzottak. Nem érdekelt, hogy ezt mondta, teljességgel hidegen hagyott.

A hangok elhalkulásából tudtam, hogy leléptek, így én is kimerészkedtem a sarokból, ahol eddig álltam. Sokáig azonban nem jutottam el, mert ahogy kiléptem a sötét árnyékból egy alak állt közvetlen előttem. Annyira megrémültem a hirtelen találkozástól, hogy az üres kávés bögre a földön kötött ki. De, ahogy elnéztem, nem csak én rémültem halálra.

- Harry megmondanád, hogy mi a frászt csináltál a sarokban? - nevetett fel Márió és szórakozottan csóválta a fejét.

- Bujkáltam. Nem egyértelmű? - forgattam meg a szemeimet, majd lehajoltam a bögréért és a mellettem lévő szemetesbe hajítottam azt.

- Minek, ha szabad megkérdeznem? Gyakorolsz? - szabályszerűen nem tudott leállni a röhögéssel és azzal, hogy engem gúnyoljon.

- Oké, te komplett hülye vagy. Miranda itt van, azért bújtam el, hogy ne vegyen észre. Valahogy most nincsen hozzá idegem.

- Mit keres itt? - ekkora mértékű megdöbbenésre azért nem számítottam.

- Ezt én is szeretném tudni. - valóban foglalkoztatott a dolog.

- Az biztos, hogy én nem hívtam meg. - védekezett Márió, bár semmi szükség nem volt rá, hisz tudom, hogy sosem hívná meg egyik általunk rendezett eseményre sem, pont miattam.

- Tudom és elhiheted, hogy én sem.

- Hagyjuk ezt inkább, menjünk dolgozni.

- Jó ötlet. - nevettem fel Márió hülye arckifejezésén.

Előre tudtam, hogy a Mirandával való találkozásom elkerülhetetlen lesz a délután folyamán, de ahogy tudtam próbáltam észrevétlen maradni. Márió folyton rajtam röhögött, hogy mindig a hátsó részen állta, ahova nem lehetett közvetlenül rálátni a fotózás helyszínéről. Tia egyszer-kétszer elhaladt mellettem, de egy gyors Sziá-n és hogy vagy-on kívül nem sok mindenre futotta. Mióta összejött Márióval nem nagyon láttuk és néha észre vettem Nicole-on, hogy hiányzik neki. Szerintem már a cuccai nagy részét is átcipelte, ehhez a bolondhoz, aki épp mellettem dirigált valamit annak a szőke csajnak, akivel Miranda beszélgetett az imént. Már elakartam indulni, amikor egy hang utánam kiabált.

- Héj Harry, ne haragudj. - megfordulva a szőkével találtam szemben magamat.

- Igen?

- Ha nem tartalak fel, akkor beszélhetnék veled egy percet? - érdekes volt, hogy miért akart velem beszélni.

- Persze. - csak udvarias voltam, semmi kedvem nem volt különben vele beszélnem.

- Tudnál nekem egy kicsit segíteni az öltözőben? - ha engem kérdeztek eléggé érdekes egy kérdés volt.

- Hogyne. - kedvetlenül indultam meg utána, de mivel nem voltam udvariatlan, így felajánlottam neki a segítségemet.

- Köszönöm, sokat segítesz nekem ezzel. - mosolygott rám, míg az ideiglenesen kinevezett öltöző felé haladtunk.

Nem igazán értettem, hogy mire kellett neki a segítségem, mert amikor beléptem az öltözőbe, semmi sem volt odabent, amit egyedül nem tudott volna elintézni. Már épp nyitottam volna ki a számat, hogy megkérdezzem minek hívott ide, amikor az egyik állvány mögül kisétált az a személy, akit egész nap nagy ívben kerültem. Kezdett világossá válni számomra, hogy egy megrendezett jelenet kellős közepébe csöppentem. Az ajtó bevágódott mögöttem, így kettesben maradtam Mirandával, akit látni sem akartam, sem most, sem máskor.

- Mit akarsz? - kérdeztem rá mindenféle kertelés nélkül. Nem viseltem el mostanra az ócska játékait.

- Igazán lehetnél kedvesebb is. - esküszöm, hogy a kibaszott hangja is irritál.

- Ugye ezt te sem gondolod komolyan? - egyértelmű volt számomra, hogy nem tetszik neki a viselkedésem, de engem ez hidegen hagyott.

- Mikor lettél ekkora bunkó?

- Vicces vagy. Szerintem nem véletlen, hogy így bánok veled, nem gondolod? - felhúzott szemöldökkel bámult rám.

- Harry tényleg tovább léphetnél már a múlton. - még ő beszél nekem továbblépésről.

- Határozottan továbbléptem, de ahogy elnézem te küzdesz a fejetés problémájával.

- Miért felejtsek el egy dolgot, ami jó volt az életemben? - hirtelen közvetlenül előttem állt és mire észbe kaptam a kezei már a nyakamat ölelték át.

- Megköszönném, ha leszállnál rólam. - próbáltam elhátrálni tőle, de olyan erősen kapaszkodott belém, hogy nem jártam túl nagy sikerrel.

- Tényleg nem érzem már semmit, ha ilyen közel vagyok hozzád? 

- Abszolúte semmit.

Nem hatotta meg a válaszom, amikor az ajkait az enyémekre nyomta és kényszerített, hogy álljam a csókját, amitől szabályosan felfordult a gyomrom. Pillanatok alatt ellöktem magamról és azonnal megfordultam, hogy itt hagyhassam ezt az elmebeteg nőszemélyt. Az ajtó irányában azonban megtorpantam. Közvetlenül előttem állt könnybe lábadt szemekkel és a fejét csóválta szüntelen. Ezernyi kérdés cikázott végig az agyamon az imént lezajlott események miatt. Közeledni akartam felé, de elhátrált tőlem.

- Hogy tehetted ezt velem Harry? - majd megszakadt a szívem, ahogy zokogva feltörtek belőle a szavak.

- Nicole kérlek, csak hallgass meg.